22.rész

Ahogy felszálltunk a gépre nagyon rossz érzés fogott el. Igazából semmi kedvem nem volt elhagyni Mike-t és a szülőhazámat. (a dalt ajánlom) Leültem a helyemre és becsatoltam az övem. Hátra dőltem és bedugtam a fülembe a fülhallgatóm. Azt a dalt hallgattam ami a megismerkedésünknél szólt. Miközben hallgattam egy könnycsepp gördült le az arcomon. Annyira szeretem. Mindig is őt akartam. Most megkaptam erre az apám elvisz másik országba. Ami nekem egyáltalán nem jó. De ő nem ezt veszi figyelembe hanem azt ami neki jó. Ezt már nagyon unom. 
-Kedves utasaink kérjük csatolják be az öveiket mert leszállunk!-mondta be egy női hang.
Így is tettem aztán nem sokára leszálltunk. Leszálltunk a gépről és elindultunk arra amerre van az őrs.
-Várod már az új munkahelyed kicsim?-nézett rám apa.
-Nem!-vágtam rá azonnal.
-Miért?-kérdezte meglepetten.
-Mert ott hagytam mindent és egy embert akit tiszta szívemből szeretek!-üvöltöttem a képébe.
-Velem te így nem beszélhetsz!-vágott le egy pofont.
Ott a repülőtéren több ezer ember láttára. Sírva futottam kifele. Aztán véletlenül bele mentem valakibe. 
-Bocsi!-szipogtam.
-Semmi baj Emily!-hallottam az én szerelmem hangját.
-Mike?-néztem fel.
Ahogy megláttam, hogy ő az megöleltem. Ő pedig felkapott és megpörgetett a levegőbe.

-Szeretlek!-csókolt meg.
Én viszonoztam a csókját. Ami nélkül én nem tudtam volna lenni. 
-Szeretlek!-döntöttem a homlokomat az övének.
-Ugye nem miattam sírtál?-kérdezte aranyosan.
-Apa felpofozott!-fúrtam a fejem a mellkasába.
Ő pedig úgy ölelt, hogy soha többé nem fogjuk el hagyni egymást.